Weiner Leó (1885. április 16. Budapest, 1960. szeptember 13. Budapest) zeneszerző és pedagógus. 1901-ben beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol 1906-ig Koessler János növendéke volt. 1906-ban Liszt Ösztöndíjat kapott, op. 3-as Szerenád c. művéért elnyerte a Volkmann és Erkel díjakat, Agnus Dei c. kórusművéért a Haynald díjat és Magyar ábránd c. tárogatóra és cimbalomra írt darabjáért a Schunda díjat.

A Pesti Vígopera korrepetitora volt (1907-8), később a Ferenc József jubileumi pályadíj lehetővé tette számára, hogy hosszabb tanulmányútra Bécsbe, Lipcsébe, Berlinbe és Párizsba utazzon. 1908-ban kineveztést nyert a Zeneakadémiára, ahol zeneelméletet, zeneszerzést (1912-22) és kamarazenét (1920-57) tanított. Utóbbi munkájával nemzetközi elismerést szerzett és megteremtette a világszínvonalú magyar kamarazenélés alapjait. Tanári működése egy egész zenészgenerációra hatott, köztük volt Doráti Antal, Solti György, Ormándy Jenő, Kentner Lajos, Földes Andor, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Starker János, a Lehner, Magyar és Bartók Vonósnégyes, stb. A Zeneakadémia haladó növendékeiből karmester nélküli zenekart szervezett (1928). Későbbi díjai: Coolidge díj (1922) a Második vonósnégyesért, Állami Díj (1933) az op. 18-as Szvitért, valamint két Kossuth díj (1950, 1960).
Weiner valójában nagy technikai tudású romantikus zeneszerző volt, ellenezte Stravinsky és Bartók újításait, de bizonyos mértékig elfogadta Bartók és Kodály nemzeti zenére vonatkozó elképzeléseit. Ő maga nem volt népzenegyűjtő, a népdalokat Lajtha László ismertette meg vele, ennek a népzenei gondolkodásnak eredményeként született op. 18-as Szvitje. Zenéjére alapvetően Beethoven, Mendelssohn, Bizet és esetenként Brahms hatott, a klasszikusok hatására fejlesztette ki saját zenéjének tiszta és kiegyensúlyozott stílusát, zenekari gondolkodását, ami a leginkább átirataiban mutatkozott meg.

Életművét négy szakaszra oszthatjuk: az I. világháború előtti évek (1905-13), a neoklasszikus periódus (1918-24), a következő alkotóperiódusban a magyar népzenei anyag kerül stílusának középpontjába (1931-51), végül az ötvenes évek (1952-60), melyek termésére az op. 43, Toldi c. szimfonikus költemény a legjellemzőbb. Említést érdemelnek Bach, Liszt és Schubert műveinek, valamint Bartók Két román táncának zenekari átiratai, sok átiratát  külföldön Reiner Frigyes tette ismertté. Életének utolsó éveiben Beethoven összes zongoraszonátájának közreadásával foglalkozott.

Reflektorfényben Weiner Leó

Weiner Leó (1885–1960) Dohnányi, Bartók és Kodály zeneszerző-generációjához tartozott, de mindhármukétól eltérő pályát futott be. A Zeneakadémián 21 évesen, díjakkal elhalmozva fejezte be tanulmányait. Érdeklődése már egészen korán a magyaros hangvételű zene felé fordult, jóllehet egyszerre konzervatív és vonzóan színes zenei stílusára a Beethoven és Brahms között élt német és francia mesterek gyakoroltak meghatározó befolyást. Életművét legnagyobbrészt zenekari, kamara- és zongoraművek alkotják, de írt egy kitűnő balettzenét és kórusműveket is. 2. vonósnégyeséért 1922-ben Coolidge-díjban részesült.

Weinert már 1908-ban, 23 évesen kinevezték a Zeneakadémia professzorának. Itt zeneelméletet, zeneszerzést és kamarazenét tanított egészen nyugdíjba vonulásáig. Különösen a kamarazene-oktatás volt szívügye. Nem csupán világhírű zenészek hosszú sora tekintette őt mesterének, hanem joggal mondhatjuk el róla azt is, hogy e téren 1957-ig kifejtett munkássága mind a mai napig érezteti hatását a magyar előadóművészetben.

Az 1923-ban készült I. divertimento (op. 20) tetszőleges méretű vonószenekarra íródott, de akár vonóskvintett is előadhatja; egyik tétele három ad libitum fúvósszólamot is tartalmaz. A Reiner Frigyesnek ajánlott öttételes sorozat régi kéziratos forrásokban fennmaradt magyar táncdarabokat ad a mai előadók kezébe, sajátos bájjal és zamattal meghangszerelve. A tételek között akadnak olyan jól ismert tánctípusok, mint a csárdás vagy a verbunkos, de olyan zsánerdarabba hajló tánctételek is, mint a Marosszéki keringős vagy a rendkívül népszerű Rókatánc, mely a zenekarok kedvelt ráadás darabja.

Az op. 18-as zenekari szvit 1931-ben készült el, fiatalabb zeneszerzőtársának, Lajtha Lászlónak ajánlotta a szerző. Az ajánlás mögött valódi együttműködés rejlik: Weinert ugyanis a népzenegyűjtésben is jeleskedő Lajtha vezette be a magyar hangszeres népzene világába. E tapasztalatok nyomán a négytételes zenekari szvitben már az élő népzene hatása is megjelenik. A szimfonikus zenekarra komponált szvit egy sor táncdallamot és népi hangszeres szólót vonultat fel a leleményes és finom ízléssel hangszerelt zenekari hangzásban.

Weiner Leó Vörösmarty Csongor és Tündéjéből írott balettzenéje a 20. századi magyar színpadi zene egyik klasszikusa. A Budapesten 1930-ban bemutatott balett zenéjéből a szerző 1937-ben komponált hattételes Zenekari szvitet (op. 10b). A darabbeli szerelmespár tündérekkel és boszorkányokkal népes, költői mesevilága remek drámai érzékkel és képi fantáziával jelenik meg Weiner zenéjében. A szvit messze túllép tánczene világán: a magyar népmesék hangulata árnyalt zenei karaktereken keresztül bontakozik ki benne.

Az 1938-ban vonószenekarra írt Pastorale, fantázia és fúga (op. 23) Weiner neoklasszicista korszakának idilli hangú, kiemelkedő szépségű záródarabja. Legjellemzőbb erénye az áradó, kifejező dallamosság, amely a Fantázia személyes hangú lírájában éri el tetőpontját – a szélsőséges érzelmektől tartózkodó Weiner csak fiatalkori kamarazenéjében tárulkozott ki így utoljára. A művet záró briliáns fúgatétel egy magyar dudanóta dallamára épül. (Malina János)